Csillagnyi évvel ezelőtt, bóbitalelkű ifjúként egy ódon tölgy és egy biztonságot nyújtó szil terebélyes árnyékában, könnyű szívvel hajtottam fejem az illatos pázsitra. Ugyan honnan sejtettem volna, hogy örök, kitörölhetetlen emlékként vésődik majd fel elmém falára ez a pillanat. Nem sokkal alant kavarogva szelídült tova a Bodrog barnasága, hogy keresztülvágva az ártéri ködtenger medrén, egyesüljön a zabolázatlan szőkeséggel, a Tiszával.

 A sokat látott tölgy őszi illatokkal telve rázta meg sárguló leveleit, melyek időtlen múlandósággal hullottak alá az egyre növekvő avarra. A szil büszkén dacolt a szellő pajkosságával. Mindketten elfogadták közelségemet, s bár először találkoztunk, éreztem, hogy barátságot kötöttünk a pillanat elillanó varázsának megtapasztalásában. El is múlt rögtön az egész, a Nap szemét felhőfoszlányok takarták el, a végtelen kékségen való lubickolásuk közepette.

Ezt, újdonsült barátaim a legnagyobb természetességgel vették tudomásul. Fiatal szívem azonban belesajgott a gondolatba is, hogy e földi idill oly sebességgel távozott, és oly szürreálisan magától értetődően omlott le az idő egy újabb szeletének valósága körülöttem. Nem sokkal arrébb egy körte vidáman kacagott gyermeki búsulásom fölött, s vigasztalásul egy érett termést pottyantott a puha fűbe. Azt majszolván elrévedtem a múlandóság örök jelenlétén, s végtelenül kicsinek és gyengének éreztem magam a bölcs tölgy és az erős szil agg mindentudása alatt, kik hűvös nyugalommal tekintettek a múltba, s annak tapasztalatait felhasználva voltak képesek az elkövetkező korok felé fordulni.

Azonban én, tapasztalatlan és együgyű létemmel összhangban, képtelen voltam felmérni a kezdet és a vég szétválaszthatatlan mivoltát. Neveztek már menyétistásnak, kacagolistának, izlandizmus- tanvallónak, sőt egyszer még szamárnak is. De az már régen volt. És itt is a dolog esszenciája, hogy volt. Elmúlt már az is.
Amint imígyen csüggedtem, éreztem, sokat látottságukból adódóan megértették bánatos panaszszavaimat, melyeket észrevétlenül leheltem bele az aludni készülő Nap sugarainak oszlopcsarnokába. Köszönöm, szóltam nekik őszinte hálám jeléül, s úgy tetszett, hogy még a huncut körte is közelebb lopózott, csakhogy ki ne maradjon fájdalmas pikareszkem elejtett megnyilvánulásaiból. A kis kompánia ezzel összeállt, de valahogy mégis hibádzott egy elengedhetetlen hozzávaló, mely megédesítené társalgásunkat. S ekkor egy üvegen kezdett játszani a fény, melyben aranyszínű nedű kóstoltatta magát.

Tokaj dűlőinek legnemesebbike tisztelte meg összejövetelünket, s foglalt helyet közöttünk. Mivel barátaim nem voltak abban a helyzetben, hogy ivásra adhatták volna fejüket, egyedül szürcsölgettem boromat. Pontosabban mégsem voltam oly egyedül én. Gondolataim mindvégig velem voltak, bennem éltek. Felszólítok hát ezennel minden ötletfoszlányt és képzelgést; Gondolatok, igyatok!
A dugó alá rejtett napfény zamata filozofikus magasságokba jutotta fiatal elmém. Hol is kezdhetném…

 Őtölgyességed bizonyára számtalanszor volt már kénytelen ilyesféle gyermeki nyafogások felett elidőzni, bokros teendői között.
Társaságom mély hallgatását elismerő beleegyezésként fogtam fel, így hát folytattam, amit még el sem kezdtem igazán. Tehát az én bánatom uraim, nem kisebb, mint…
Ejj, csak nem akar beindulni ez a vita, még csak bele sem köszörülték a torkukat a mondat kulcsszavánál, és kristálytisztán csengett bele az alkonyba a bánatom szó. Úgy határoztam stratégiát váltva amolyan in medias res éneklem meg sóhajom.

Uraim, én félek az elmúlástól.
Se szél, se parányi zizzenet nem törte meg a döbbenet némaságát. A körte, zavarában egy újabb termést hullajtott a földre, mintegy jelezve, hogy csak folytassam, folytassam, ne húzzam a végtelenségig a hatásszünet sokkoló hatalmát.
Úgy van, ahogy mondottam; félek. Elmúlik minden. A minden, elmúlik. Itt ez a körte, ni; hamvas, érett és bizonyára édes is, de mi lesz ebből már jövő ilyenkor? És itt vannak önök, barátaim, már két unióban és három köztársaságban volt szerencsétlenségük részt venni, és ki kell mondanunk a kimondhatatlant, egyszer bizony elhevernek itt a pázsiton és örökre megpihennek. És egyszer…
egyszer én is itt hagyom Patakot.

Szomorú lettem bizony, képek, hangok,
 illatok, emlékfoszlányok és vágyak
egyvelege csorgott végig koponyámon,
s folyt végig sós cseppekben arcomon.
Apátiába süllyedtünk, mi négyen. Fájdalom és közös magány járt át minket. Egy napon mind elhagyjuk Patakot. Ki, mint a Kárpátokból süvöltő téli frissesség, ki a Bodrog habjának révedezésével, s valaki egy más világba való megtéréssel.
Nem. Ez nem a hűtlenség diadala, nem a csábítók számításainak megtalálása; ez a natura. A rend, a természet. Ki benne van, nem láthatja varázsát, ki csak belecsöppenni készül, félve tekint rá. Csak az, az érzi az elmúlás és a vége szakadás valós szentségét, ki most éli meg azt.
Belül és egyedül.

Múlt az óra, s a felismerésig elmerészkedett együgyűségem észre sem vette, hogy a Nap már alámerült a horizontnak.
Jólesett a sötétség ölelése.
 Bátrabban engedtem könnyeimet előbújni. Végül szipogva, az utolsó megkönnyebbüléseket elmorzsolva, felemeltem fejem barátaimra. A szil szinte körülfont erős karjaival, a körte is félretette kuncogó tréfáit és vigasztalni próbált.
Nektek mit jelent Patak? Kérdeztem rekedten tőlük. Hallgatásuk többet mondott, mint azt szavakba lehetne önteni.

 Mindent. Fiatalságot, gyökeret, megerősödést és szeretetet.  Erkölcsöt és végre hitet. Otthont, játékot és millió hibát. Milliót. És mindig oltalmat. Szerelmet és barátokat, magányos szívemnek végre szerelmet és barátokat, kik miatt már tudtam sírni. Hisz e percben is sírok. Védelmet a világtól és kaput hozzá. Tudományt, elavultat és modernt, megkopottat és örökérvényűt. Végül pedig a tudatot, hogy ez sem tart örökké.
Ennyit szerettem volna megosztani veletek,
kedves Pataki Fák.

 Fiatal csemeték, virágzó hajtások és terebélyes bölcsességgel megáldott lombkoronák. Még itt ülök a Bodrog partján, s szólok hozzátok. Még nekem fütyül a vonat, nekünk gőzölög a kávé. Még én panaszkodom veletek az egészről, a részletekről, együtt kritizálunk nagy meggyőződéssel mindent, mi lehetséges.
Úgy éreztem, hogy barátaim megértették szavaimat és én is tudtam már, hogy ideje tovább állnom. Azonban már nem úgy, ahogy annak idején elhelyezkedtem a Bodrog part füves lankáján. Ezúttal már a tölgy bölcsességét megsejtve, a szil erejével felvértezve és a körte örökkön csodálkozó, gyermeki tisztaságával a szívemben indultam útnak.

 Mind elhagyjuk Patakot egyszer, de elménkben bármikor visszatérhetünk megnyugvást és örök biztonságot nyújtó karjai közé. Megpihenhetünk a félezer éves múlt szirmahullatlan öröksége alatt, s midőn testünk az őszbe hajol, életünk homokja lepereg, jusson eszünkbe e kis mese, melyet ezen emlékkel telt fiú minduntalan elrebeg.

Vége

Zempléni S.