A kassai dóm vár. Vár ránk hatvanhat éve immár, várja, hogy gyermekei visszatérjenek belé. Utolsó nagy, magyar királyunk, Hunyadi Mátyás építette a gazdag magyar város számára, vitézlő Rákóczi fejedelemnek nyújt örök nyughelyet e pompás építmény. Magyar minden ízében, minden színében, minden izzó verejtékében, mely felhúzta ezen míves falakat, a magyarok dicsőségére.

 Ám mint oly sok mindent, ezt az élettel teli ágat is erőszakosan letörték a magyarság ezeréves tölgyéről és vad dühvel, ostoba, barbár módon a szláv tengerbe hajították esztelen tót rablók. Lám immár nem hangzott el magyar nyelvű mise a kurucok városában Szenteste. Tót már a tér, a főutca, Árpád-házi Szent Erzsébet is tót ruhákba öltöztettetett. De csak nevében tót itt minden. A dóm belsejében, Rákóczi sírja felett talán pontosan, a színezett üvegen ott őrködik, ott vár bennünket vissza a magyarok ősi címere, ott posztol utolsó bástyaként a Szent Korona, és tudatja minden jogtalan, álnok és hazug tolvajjal, hogy kié igazán e föld, kié a Dóm, kié Kassa és a szép magyar Felvidék.

 
Ott várakozik türelmesen, s minden magyar szóra színesebben ragyog, s bizakodva tekint az eljövendő korokba, mikor a Felvidék visszaszáll, s vidám magyar gyermekek kacajától fog zengeni a piros-fehér-zöldbe öltözött kassai főutca. Virágok hullnak majd minden ablakból, szikrázó napsütésben lerázza láncait Abaúj vármegye székhelye.

Még jőni kell, még jőni fog, egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán! Hittel hiszem, jőnie kell, mikor a magyar kürtre Kassa vígan felel, s a megerősödött magyar ifjúság elégedetten veszi vissza, ami az övé.

 Soha ne mondj le honfi Kassáról! Nem, a lemondás egyszerű kényelmét meg nem engedhetjük magunknak! Hitte volna bármely tót bitorló száz éve tán, hogy csupán tíz esztendőt kell várnia és Felső-Magyarországot Kelet-Csehszlovákiává rondítja a Nyugat aszott keze?

 Amiről önként mondunk le, végleg elvész számunkra. Ne tegyük hát!
 Sokasodjunk magyarok, tanuljunk és szaporodjunk és miénk lesz a Kárpát-medence egy kardcsapás nélkül! Ne feledd! Honfid vérét ontani, engedned nem szabad tovább,
A kultúrkincs leszen mi felemel Minket, nem a kardhalál! Föl, föl, vissza az égbe, s zengjen milliók áhított igéje;
Magyarhon nem vész el, csak álljatok melléje!

Zempléni S.